1. fejezet

Jacklyn egész éjszaka nem tudott aludni. Álmatlanul forgolódott az ágyában, rettegve a másnapi kiválasztástól. Volt egy érzése, hogy a holnapi nappal minden megváltozik. Eszébe jutott az, hogy miért is kell ezt minden héten végigcsinálni. Hogy a kormány azzal, hogy kötelezővé tette ezt az egész hercehurcát, tönkretette az élet vidám oldalát, hiszen ki lenne vidám, ha mindig rettegni kell attól, hogy elviszik? De a túlélés, az a legfontosabb, hát persze. Bár mindig olyan sok szépet írtak az újságok, vetítettek a tévék és mondtak az emberek a Somasról, de mégis, mindenki a Földön akart maradni, a kormány bárhogy igyekezett. Így volt ezzel Jacklyn, családja és barátai is. Jacklyn most úgy érezte magát, mint egy partra vetett hal: a tüdeje fájt, sírt, zokogott, arcát a párnájába temette, hogy senki se hallja meg a lelkének apró gyengeségét. Reggel, amikor a lány éppen hosszú, vörös haján húzta keresztül legalább már ötvenszer a fésűt és az arcáról tüntette el az éjszakai sírásnak még az emlékeit is, az ajtófélfán kopogást hallott.

- Jó reggelt! Hogy vagy?

- Apa! Szia! Én... én azt hiszem, hogy jól vagyok - próbálta magát erősnek mutatni Jacklyn. Nem kell, hogy a családja izguljon miatta. 

- Nem. Úgy értem, hogyan érzed magad valójában? -kérdezte apja a maga komolyságával.

- Iszonyatosan félek, apa. Tudom, hogy ezt minden héten eljátszom, de most valahogyan más. Nem tudom megmagyarázni, csak más. -Jacklyn valójában nem tudta elmondani az érzéseit, akármennyire is dőlhettek volna a szavak. Majd' szétrepedt az idegességtől. Még soha sem félt annyira, mint most.

- Értem, kislányom, de ne izgulj, ma sem te leszel. Miért kellene a Somasra egy húsz éves lány?- az apa talán még a lányánál is jobban izgult. Végül is miért ne kéne az új bolygóra egy egyetemista? Igaz, hogy általánosságában tizenkét-tizenhárom éveseket küldenek, de Jacklyn egyik barátnője már fölkerült az űrhajóra. 

-Na, siessünk a kiválasztásra, a végén még megharagudnak!- remegett meg Jacklyn hangja.

Összekapták magukat és mind a hárman elindultak a helyszínre. A Réten már rengetegszer jártak. A legtöbben, akik még nem jártak ott, egy óriási, tiszta, karbantartott zöld területet képzelnek el, tele emberrel. A valóságban korántsem így néz ki. Egy hatalmas dimbes-dombos rég nyírt terület, melynek a közepén áll a Pódium. Nagy kihangosító rendszere működik, hogy minden jelenlévő hallhassa a hirdetést.  Sokan úgy gondolják, hogy egy pár perc alatt föl tudják olvasni a neveket, de ez is teljesen másképp van.

Minden egyes kiválasztáskor az Elnök mond egy beszédet, majd az Alelnök fölolvassa a kiválasztottakat. Az egész Rétet liktorok, vagyis rendőrök, illetve kamerák figyelik. Amint Jacklyn és szülei kiértek a helyszínre, óriási tömeg tátongott a pódium körül. Csupán két sorba rendeződnek az emberek, körben. Így mindenki teljes egészében láthatja az eseményeket. Általában egy-két órásra húzódik a "program". Az emberek a tíz év alatt körülbelül már megszokták azt a félelmet, ami ilyenkor ellepi őket. 

Jacklyn megpillantotta barátnőjét, Emilyt és már szaladt volna oda hozzá, de ekkor felhangzott az Elnök mély basszusa.

- Hölgyeim és Uraim! Üdvözlök mindenkit a Kiválasztáson! Mai napon újabb ötezer nőt és férfit küldünk fel a hőn áhított Somasunkra! A kanadai régióból is kettőezer-ötszázat és innen, az egyesült államok béli régióból is pontosan ugyanannyit. Régebben ez a szám más volt, de mivel Mexikó most éppen... khm... ellenáll a próbálkozásainknak, hogy boldogabb életük legyen, nem lehet mást tenni.

Hát igen, a mexikóiak. Valamilyen oknál fogva fellázadtak, ezen kívül a második Alelnök is eltűnt. Délen a viszonyok egyre durvábbak, ezenkívül az onnan emigrált családokat és embereket is szörnyen megvetik, Emilyvel, Jacklyn legjobb barátnőjével egyetemben. A lányt mélázásából az Elnök rikkantása zavarta fel.

- És most, kezdődjék a kiválasztás! Megkérem az Alelnököt, hogy olvassa fel a neveket- ebben a pillanatban színpadra lépett az Alelnök is.

-Köszöntök mindenkit eme csodás napon. Ma is fölolvasom a neveket ábécé sorrendben, mint mindig- krákogta.- Első kiválasztottunk Peter Aaron, őt követi Lena Aaron, Baisotei Toshirou, Dennis Balhatt, Christine Cyle, Raquel Dolan- kezdte sorolni a neveket. Jacklyn egyre jobban fürkészte a rémült arcokat. Egy idő után óriási megrázkódottság érte őt: meghallotta a saját nevét. A szíve összeszorult és érezte, hogy az apja keze a vállán is erősebben markolja. Sírás kerülgette és az apja karjaiba vetette magát, eközben azt suttogta apja kabátjába, hogy "Nem akarok elmenni, nem akarok!"

Az apja pedig csitítgatta és mondta, hogy nem lesz semmi baj, nyugodjon meg és hasonlók, de a lány csak sírt. Nem érdekelte, hogy látják őt sírni, most nem. Végül, pár órának tűnő másodperc után kibontakozott apja öléséből, arcvonásait megkeményítette és néha-néha megcsukló hanggal megszólalt. 

- Apa, anya figyeljetek rám, kérlek! Azt hiszem, most hogy kiválasztottak, kevesebbet fogjuk látni egymást. Sokkal kevesebbet, de szerintem ezt ti is tudjátok. De azt hiszem... hogy jól fogom magam érezni ott fönt - mutatott föl Jacklyn is az égre, mint pár másodperccel az élete összeomlása előtt az Elnök. Arra gondolt, mivel a szülei nagyon rendszerszerető és tisztelettudó emberek, inkább nem mondja el nekik, hogy a lelke mélyén milyen borzalmakat élt át. Ekkor megszólalt az eddig csak a neveket felolvasó Alelnök is.

- Most, hogy kihirdetésre kerültek a nevek, elmondanám a legfontosabb tudnivalókat az indulással kapcsolatban. Az űrhajó pontosan két nap múlva indul, kereken reggel hat órakor. Mindenki csomagolja össze a legfontosabbakat és kérem, hogy pontosan érkezzenek, mert bár megvárjuk őket, nem szeretnénk rostokolni. Ha véletlenül valaki elfelejtené, hogy mikor indulunk, vagy nem jelenne meg a kért helyen, a mi kedves liktoraink szívesen lesznek az emlékeztetői Önöknek! Köszönöm, elmehetnek! - "ez valójában enyhe célzás arra, hogy aki nem jönne el, azt a liktorok kicsinálják" gondolta magában Jacklyn és amikor a szülei már nagyban integettek neki, hogy jöjjön már, odasietett hozzájuk.

Hazaérve felrohant a szobájába és úgy tett, mintha pakolna, de közben tervet kovácsolt. "Gyerünk, Jacklyn, erőltesd meg magad, nem hiába vagy már másodéves kombinatorikai hallgató!" - biztatta magát, de egy épkézláb ötlet sem jutott az eszébe. Egész belefeledkezett a terv kiagyalásába, már éjfél volt, amikor feladta. Kész. Muszáj elmennie a Somas bolygóra. De mi lesz ott? Még a végén összezárják valami félkegyelművel, hogy tessék, csináljatok gyerekeket és népesítsétek be a bolygót! A lány még a gondolatától is megborzongott. Itt kell maradnia! Muszáj! Itt az egész élete, a barátai, a családja! Nem hagyhatja itt őket. Végül, amikor be kellett látnia, hogy ma már nem fog eszébe jutni semmi normális ötlet, lefeküdt az ágyába és még mindig reszketve elaludt.